Paranormal activity

"Minden idők legfélelmetesebb filmje!"
Így reklámozzák amerikában a Paranormal activity-t. Melyik Horrorfreak nem kapja erre fel a fejét? Az első előzetes után, azonnal a megnézendő filmjeim képzeletbeli listájára tettem a filmet. Igyekeztem elkerülni a képeket, a további előzeteseket, és főleg a spoilereket. Sikerült!

Elég volt annyit tudnom, hogy a Paranormal activity miniköltségvetésből készült, kézikamerás szellemfilm. Mennyi mindent ki lehet hozni egy ilyenből, csak gondoljunk bele. Oren Peli bár látta a sztoriban és a megvalósításban rejlő lehetőségeket, mégsem tudta a maximumot kihozni filmjéből.



A történet középpontjában egy fiatal pár áll, Katie Featherston és Micah Sloat ,meg egy szellem, aki régóta kíséri Katie-t. Hangok, zörejek zavarják meg a párocska nyugalmát éjszaka, ezért Micah egy kézikamerát vesz, hogy azzal felvegyék a hálószobájukat éjjel. Természetesen a kamera nappal is forog, így megismerjük jobban is a szereplőket. A kísérlet sikerül, tényleg paranormális dolgok zajlanak a hálóban. De hogyan tovább? Egy szakértő segítségével azt is megtudják, hogy a szellem nem a házhoz, hanem Katie-hez kötődik, és nem úgy tűnik hogy hamarosan békén hagyja majd... Miközben az éjszakák egyre mozgalmasabbak, Katie és Micah kapcsolatát is egyre jobban próbára teszi a betolakodó.

Adott tehát egy nem épp forradalmian új, de mégis jó sztori. Akinek nem jött be a Blair Witch, a REC, az nyugodtan ki is hagyhatja a filmet. Bár a kézikamerás felvételek, ennél a filmnél a legkevésbé idegesítőek, sokan nem szeretik ez a "műfajt". Képileg minden rendben a filmmel. Bár sok jelenetet, főleg a hálószobán kívül történő, éjszakai eseményeket nem látjuk, de mint azt már tudjuk sokkal félelmetesebb az amit nem láttunk. A szereplők is jól elhihetik velünk, hogy ez nem film, hanem a valóság.

Ami miatt a film mégsem lesz csillagos ötös, az az hogy kevés a történés. Az első egy órában szinte alig történik valami, és utána gyorsan lezajlik a lényeg. Nem vártam egy nagyon pörgő horrort, de ettől lehetett volna egy kicsit több izgalom. A Paranormal activity minden hibája ellenére egy jó film. Nem tucathorror, sokkal több. Kell hozzá egy ki érdeklődés a téma iránt, egy ki beleélés, és akkor tudjuk majd igazán értékelni. Érdemes elgondolkozni a megtekintés után, hogy mi mit tettünk volna a főszereplők helyében, hogyan viselkedtünk egyes szituációkban. És ezen agyalunk, akkor a film elérte a célját...

Sztori : 4/5

Színészek : 4/5

Para-faktor : 4/5

Anya csak három van Vol. 1 - Suspiria

Egy új három részes kritika segítségével, megismerhetjük Argento híres három anya trilógiáját, TheBerzerker kolléga tollából. Indzsój!

Elolvasom »

Grindhouse (2007)

 

Nem friss, nem újdonság, de a minap újranéztem Quentin Tarantino és Robert Rodriguez közös munkáját, a Grindhouse-t, aztán láttam, hogy erről nem írtam errefele semmit, pedig esküdni mertem volna, hogy igen. Szóval bocsi, de úgy éreztem, hogy ezt most el kell követnem. Nos akkor nézzük mivel állunk szemben, hogy hogyan is sikerült nekik a Grindhouse mozi iránti tiszteletük kielégítése.

Először röviden a háttérről, a Grindhouse a '70-es '80-as évek amerikájában készült kis költségvetésű zúzós B kategóriás filmek gyűjtőneve. Több filmet játszottak egyszerre a mozikban, általában párosával, közöttük pedig fake, azaz hamis trailer-eket, bemutatókat vetítettek a hangulat érdekében. A filmek gyakran rosszul voltak vágva, de előfordult az is, hogy egy-két tekercs hiányzott, a hangyás kép meg szinte természetes dolog volt. Nos Tarantino és Rodriguez elhatározta, hogy felelevenítik a műfajt, kicsit kifigurázva, kicsit egyénien, de azért próbáltak hűek maradni a témához. Így kaptunk egy jegy áráért két igazi B kategóriás vérözönt. Ez pedig nem más, mint Tarantino rendezésében a Death Proof, és Rodriguez munkája révén a Planet Terror. A két film együttesen jelenleg a Grindhouse néven fut a filmvilágban, beleértve a Machete, és a három fake trailer-t is. Hogy egészen pontos legyek a Machete trailer a legelső, majd a Planet Terror, ezután következik a három fake trailer (Thanksgiving, Werewolf Woman of the SS, illetve a Don't!), a Death Proof pedig az utolsó.

 

Planet Terror

Rodriguez nem tököl sokat, hamar bedob a mélyvízbe. Rövid ismerkedés a környezettel, majd elszabadul a pokol, mindenfelé hullák, agyfröccsenések és bugyborékoló arcok. Vége a kisvárosi idillnek, egy perc leállás sem lesz, elejétől a végéig megy a thrash. A főszereplő srác, El Wray (Freddy Rodriguez) jó a szerepében, a csajok nagyon jók, és még Sayid is beugrik a LOST-ból néhány golyót (nem puskagolyót) begyűjteni, amúgy itt Abby (Naveen Andrews). A kép csaknem végig hangyás, sőt még egy tekercset is direkt kihagynak a filmből, kiesve ezáltal egy darab a történetből, de ettől nagyon cool lesz az összkép. Lehet, hogy kicsit sok lett a hentelés és kevesebb a párbeszéd, de szerintem abszolút rendben van mindkét oldal, ez Grindhouse, had szóljon!

 

Egyébként a film zenéjét is Robert szerezte, és meg kell hagyni, hogy tök jól passzol. Azt hiszem teljes mértékben teljesítette az elvártakat, megadta ami jár, jó kis rated R vérözön bő másfél órán át.

Death Proof

Most következzen Tarantino filmje. Hamar fel fog tűnni, hogy ez bizony nem egy pörgős akció, itt visszább lett véve a tempó jóval az előző filmhez képest. Főszerepben Stuntman Mike (Kurt Russel) egy őrült autós gyilkost alakít, aki célpontjául általában a magányosan bandázó bombanőket választja. Itt is bejátszik a hangyás a kép, a rossz vágás, és néha a szín is elmegy. Szóval a cool hatás itt is megvan. A csajok viszont még jobbak, a verdák meg aztán mindennél. Viszont Tarantino túl sokat pecsmegelt fölösleges részekkel, például rengeteg az unalmas párbeszéd a csajok között, amik szinte semmiről nem szólnak és senkit nem érdekelnek, csak úgy vannak. Mert ugye tudjuk, hogy Tarantino milyen párbeszédeket képes írni ha jó formában van, legalább kicsit megerőltette volna magát, ha már ezt helyezte előtérbe, de ezt nem nagyon tapasztalni. Majd az átszenvedett pihenős részek után cserébe kapunk egy kis vért, miután szinte megkönyebbülve sóhajtasz fel egy "legalább már többet nem fognak beszélni" érzéssel.

 

Röviden és tömören Tarantino nem igazán a várt hatást hozta, hogy őszinte legyek. Persze a film mellé egy kis QT-féle elvontság sem árt, de azért azt hiszem jogos az az érzésem, miszerint egy kicsit több kellett volna. Ettől függetlenül azért jó kis mozi.

Grindhouse értékelés

Nyilvánvaló, hogy Tarantino és Rodriguez nem egyformán dolgozta fel a Grindhouse érzést. De azt azért gondolom nem kell mondanom, hogy e napvilágra került közös alkotásuk eléggé must see. Szóval csak hajrá, kötelező darab annak aki még esetleg nem látta. Viszont mindkét film alatt észben kell tartani, hogy ez bizony Grindhouse mozi, és nem is szétvalasztandóak, és igazából nem is értékelhetőek külön. Így konklúzióként pedig annyit, hogy a két film együtt nagyon üt, ez biztos. Simán újranézem még szerintem 1-2 év múlva is. 8/10

 

Cloverfield (2008)

Szóval itt a Cloverfield, ami úgy robbant be a mozikba, mint derült égből a villámcsapás. Gondolom már majdnem mindenki látta, de azért vetek pár sort róla. Első sorban azzal kezdeném, hogy a filmet így hirtelen mondjuk a Blair Witch Project-hez hasonlítanám, mármint megvalósítás ügyileg. Tehát ha valakinek nem adja ez a 'kézikamerával rohangálós hű de realisztikus' dolog akkor inkább túrjon elő valami másik filmet estére.

Van egy Rob (Michael Stahl-David) nevű fickó, akinek épp a búcsúbuliját tartják egy Manhattani lakásban, az egyik haverjára pedig, méghozzá Hud-ra (T.J. Miller) pedig a kamerázó szerepe jutott. Aki mászkál a parti alatt és a jókívánságokat örökíti meg Rob részére. Majd egyszer csak beremeg az egész ház, kihagy az áram, majd mindenki kétségbe esik. Kirohannak a teraszra és egy hatalmas robbanást látnak a távolban.

Ez volt a vízválasztó pont, innentől pörgés következik. Lerohannak az utcára, majd egyszer csak a szabadság szobor feje landol előttük, én mondjuk kicsit kicsinek találtam, de mindegy most nem ez a lényeg. Kitör a káosz, senkinek semmilyen fogalma sincsen arról, hogy mi is történik körülöttük. Mindenfele robbanások, sikítások, összeomló házak, por és rom. Közben pedig Hud barátunk, aki az elején nem nagyon akarta vállalni a posztot, nagyon kitartóan rögzíti az eseményeket. Mégegyszer említeném, hogy az egész film során a Hug kezében tartott kézikamera által követhetjük nyomon az eseményeket.

Őszintén megvallva, kicsit meglepett, hogy újra előrukkol valaki egy ilyen megvalósítással, de azt kell, hogy mondjam itt baromira bevált. Sokkal testközelibb élményt kapunk az arcunkba, ahogy a tömegtől elszakadt néhány fiatal menekülését figyeljük. A néző ugyanannyit tud nagyjából minden percben, mint amennyit hőseink. Mi is a tévében látható híradó, stb. alapján próbáljuk a képet összerakni. "Jó" nézni a városban uralkodó káoszt, ahogy az emberek fejvesztve menekülnek, illetve mindenféle érthetetlen dolgot tesznek, például tv-t lopni miközben a környező házak sorra ledőlnek, meg hasonlókat. Mondjuk mindenki elgondolkodhat azon, hogy vajon ő mit is tenne egy ilyen helyzetben, de azt hiszem erre senki se tudja a választ. Szóval abszolút magával ragadnak az események, ahogy "együtt" rohanunk a főszereplőkkel láthatjuk amint a felhőkarcolók között valami godzilla méretű lény mászkál, majd egy rakéta sűvít el a fejünk felett. A kis csapatunk viszont Beth (Odette Yustman), Rob szerelmének nyomába ered a katonák javaslatának ellenére.

Az izgalom abszolút helyén van, így meg főleg, hogy pont ugyanannyit tudunk, mint hőseink. Azt kell, hogy mondjam, hogy ütött ez a first personban való rohangálás a káoszban, robbanások és mindenfélék közepette. Pont elégszer mutogatják a szörnyeket is, bár attól függetlenül, hogy szerintem kicsit gagyik lettek, mégis meg lesz az érzés benned. Tehát mintha épp valami homemade videót néznél egy katasztrófa helyszínéről az esti híradóban, valami olyasmi az egész feelingje. Azt is örömmel láttam, hogy embereink nincsenek hihetetlen szerencsével és képességekkel megáldva, teljesen olyanok, mint bárki más. Ez olyan 7/10 lett.

Aliens vs Predator - Requiem (2007)

Beiktattam az AvP folytatását is programjaim közé, azt hiszem nem túlzok azzal a kijelentéssel, itt rögtön az elején, hogy nem igazán a várt hatást hozta. A box office adatok szerint pedig biztosan nem. Amúgy nem tudom, hogy jött az ötlet, hogy egymásnak eresszék a két fajt, de valahol a predator második része környékén gondolhattak rá először a készítők. Persze ezzel nincs is baj, meg elvileg ugye egy bolygón tevékenykedtek kezdetekben. Egy szó, mint száz, az ötlet jó, na de a kivitelezés, hát igen, az már más tészta. Az első rész se lett sok ember szive csücske, de, hogy van ez a második résszel?

Az első pár percben rögtön szembesülhetünk az új találmánnyal, a predalien-nel, hát nem viccelték el a dolgot az biztos. Szóval az űrhajón a kis jövevény kikelése után rögtön forróvá válik a helyzet, ennek eredményeképpen le is zuhan a gép egy coloradoi kisváros közelében valahol az erdőben. Tehát kedves ismerőseink ezúttal is a Földön bóklászolnak majd, de most azért kicsit intenzívebben.

Az alienek nem vesztegetik az idejüket, rögtön neki is látnak az utánpótlás kérdés megoldásának, közben pedig jobbnak látják ha közelebbről is megismerik a kis várost. Persze a predator főhadiszállás hamar értesül a helyzetről, és el is indul a Földre kereken egy predator a betolakodók eliminálása érdekében. Az eleinte felbukkanó jó pár értelmetlen cselekmény és párbeszédből kialakuló kis csapat tagjai meg természetesen majd a helyi hősökké válnak, na de ne szaladjunk ennyire előre. Amúgy az összvissz elhangzó mondatok száma a filmben úgy 30-40 lehetett azt hiszem, de talán ez nem is baj. Úgy sem érdekel senkit, a pre-alien harc az, ami kell nekünk ugye. Ahogy halad a dolog előre, meg kiderül, hogy ez az egyetlen predator aki érkezik, bizony keményebb az átlagnál, biztos nem véletlenül gondolták, hogy elég lesz ő egyedül. Hamar rá is bukkan a napok alatt felcseperedő nyálgépekre, majd hamar neki is lát a hentesmunkának, pozitívum, hogy a civilek is kapnak belőle elvétve.

Szóval erre azért csak kitérnék, mégiscsak ezek a harcok adnák meg lelkét a filmnek. Nagyrészben az első részhez hasonlóan király kis harcjeleneteket hoztak össze, közben predator cool hatása mellett folyamatosan a jól megszokott dallamokat adagolják. De valahogy mégsem lett olyan nagyon jó, az egy dolog, hogy a harci momentumok sötétben vagy tök sötétben zajlódnak, közben meg az effektek és harci skillek megfigyelése helyett éppen azt tippeled, hogy melyik az alien meg melyik a predator (predalient már szóba sem hozom), a nem mindig evilági kamerakezelés meg csak hab a tortán. A végső harc is lehetett volna nagyobb volumenű, kicsit össze lett csapva. Bár azért örülök, hogy nem húzták tovább az időt, elég ez így is, bőven.

Megintcsak olyan nagyon közepessé alakult az összkép, kicsivel azért jobb az első résznél, de nem sokkal kapunk többet. Ha más nem, a helyszín mindenféleképpen jobb, persze azért volt jó néhány cool jelenet most is, de nem mentik meg a filmet. Sok unalmas rész, a harcoknál meg erőteljesen figyelni kell, hogy mi a néger történik, meg, hogy kivel. A végső harcra meg jobban rá kellett volna ülni ugye. Meg az is honnan jött, hogy küldenek egy predatort, az elsőben legalább adtak az érzésnek, egy nagyobb létszámú és összedolgozott harc is biztos jól festene emberi megvalósítással párosítva, majd egyszer. Gondolom nem adják fel és jön majd harmadik rész is, nem tudom mit találnak majd ki, bár a predalien után azt hiszem nem kell félteni őket. Fanoknak biztos beadja, de ez bizony nagyon közepes és felejthető lett, jóindulattal 6/10.

Resident Evil: Extinction (2007)

 

Már az első rész is szúrta kicsit a szemem, de azért nem volt rossz. A folytatást még lenyeltem, de a harmadiknál már nagyon kilóg a lóláb. Nem azért, mert annyira rossz lenne, hanem mert elvégre ez Resident Evil lenne vagy mi. De azon az egy-két szörnyön és a formaságokon kívül bizony ennek már az égvilágon semmi köze az igazi sztorihoz. Akiknek hozzám hasonlóan volt néhány álmatlan éjszakája még anno (kb. 10 éve) a PS1-es Resident Evil-nek köszönhetően, az bizonyára tudja, legalábbis sejti mire gondolok.

Már ezek az alcímek is mosolyogtatóak, nem tudom honnan jön nekik, de lépjünk túl rajta. A helyszín most a sivatag, mivel a film története szerint a vírus az egész világon elterjedt, és ez többé-kevésbé azzal a mellékhatással jár, hogy a bolygó egyre jobban kezd lepusztulni. Természetesen van egy takaros kis faház a semmi közepén, ami a kaptár bejarátaként funkcionál. Továbbá van néhány főnök akikről sokat nem fogunk megtudni, no meg egy tudós, aki mindenre elszánt ha kísérletei sikeressége forog kockán. A másik oldalon pedig a zombiinvázium egy maroknyi túlélője és Alice (Milla Jovovich) áll, aki megintcsak kőkemény.

 

Alice egy ideig magányos farkasként rójja a sivatagot, és pusztítja a rossz arcokat. Majd amikor szükség lenne a segítségére ő pont arra jár. Sikeres mentőakciója után összefut régi ismerősével Carlos-szal (Oded Fehr), majd a konvojhoz csapódva elindulnak Vegas megmaradt városába utánpótlásért. Érkezésük után hamar összefutnak néhány spéci szerrel felturbózott zombival, akik ugyan megtizedelik kicsit a csapatot, de Alice-on nem fognak ki. Itt viszont megjegyezném, hogy lehet, hogy én maradtam le valamiről, de Alice-nak ezt az erőtér képző és visszaható vagy milyen képességét nem igazán tudom hova tenni. Majd rövid szívhezszorító rész után főhősünk elindul felkeresni a gonosz szörnnyé avanzsált tudósunkat a kaptár belsejébe.

Szóval nem is tudom, ez a rész már igencsak távol áll a Resident Evil valódi történetétől. Adoptáció helyett egy jó kis thrash akciófilmet kaptunk bő másfél órán át, zombikkal meg mindenfélével. Mindenesetre akármilyen szemmel is nézzük, hasonlóan gyenge lett, mint az előző rész. Látszik, hogy azzal a kevés szörnnyel se pecsmegeltek sokat, inkább az effektekre alapoztak. Meg az is idegesítő kicsit, hogy Alice mindenkit bealáz, de ezen már fel sem akadok. Azért sajnálom, mint resident fan, hogy az eddigi megfilmesítés így sikerült, de igazából én nem is nevezném ezt annak. Pedig az igazi sztoriból biztosan össze lehetne hozni egy hű és igazán cool munkát. Így fantasztikus akciófilmként pedig olyan 6/10 körül alakul a pontszám.

 

Alone (2007)

Egy újabb ázsiai horror, egyenesen Thaiföldről. Mivel már bizonyítottak keleti barátaink a műfajban, így minden további nélkül kapott egy esélyt ez a film is. Én személy szerint sokszor azért húzom a számat ázsiai film esetén, mert szinte mindenki ugyanúgy néz ki, egyszerűen nem tudom megkülönböztetni a szereplőket. Na de mindegy, ez most amúgy sem áll fenn, és akkor térjünk is a filmre.

Van egy babona, miszerint ha egy ikerpár közül valamelyik meghal, akkor a halott testvér visszatér, hogy magával vigye a túlélőt. Esetünkben a történet főszereplője két lány, Pim és Ploy, akik a hasuknál nőttek össze. A fokozódó külső tényezők hatására sor kerül a szétválasztásukra olyan tizenéves korukban, amit sajnos Ploy nem él túl. Pim magát hibáztatja és kezd egyre jobban magába fordulni, mikor ráadásként egyre többször véli halott testvérét látni. Közben édesanyja is korházba kerül, tünetei pedig egyre furcsábbak lesznek. Barátja Vee, mindvégig mellette van, megpróbál mindent, de a helyzet nem akar javulni.

Elejétől fogva kicsit nyomasztó a film hangulata, és jó párszor párosul remek kamerabeállítással a sötét hangulat. Az első néhány bevillanása Pim túlvilági rokonának lehet, hogy váratlanul fog érni, de a legtöbb 'most biztos megjelenik a halott testvére' jelenet elég kiszámítható. Azért mégis viszonylag félős. Kezd összekuszálódni a kép, Pim egyre jobban úgy fest külső szemmel, mint aki becsavarodott. Közben emlékképet emlékkép követ, kezdjük megérteni a cselekményt.

A karakter építésen kívül, mondhatni jól össze lett rakva a film szerkezete. A készítők odafigyeltek a részletekre. Sokat nem kell törni a fejünket, simán követhető a cselekmény. Néha azért bebólint egy kis unalom itt-ott, de Ploy mindig igyekszik visszahozni minket az éberségbe, több kevesebb sikerrel. Pörögni nem fognak az események, de azért a végéig biztosan kihúzzuk, ami viszont szerintem jól el lett találva a körülményekhe képest. Jó jó, kiszámítható volt, de akkor is.

Értékelés

Nos, nem fogod a paplant szorítani félelmedben, meg vérben sem fogsz tocsogni, de mégis mindkettőből eleget kapsz ahhoz, hogy egy átlagos esti horrort kapj. Szóval igazából semmi kiemelkedő nincs, de az összkép mégis korrekt, a pontszám olyan 6/10 körüli.

Bug (2006)

A trailer után azt hiszem jogosan kapott kedvet az ember ehhez a filmhez. Jól össze lett vágva, kellően parásnak, és talán még érdekesnek is tűnt első benyomásra. Az már egy másik dolog, hogy maga a film valójában mit nyújtott.

A történet kissé homályos. Agnes (Ashley Judd) a lepukkant lakásában siratja elcseszett életét, közben pedig reménykedik, hogy Jerry (Harry Connick Jr.) a volt fickója, aki történetesen nem rég szabadult, nehogy meglátogassa. Másnap a barátnőjével való jól sikerült bulizás után egy férfi is előkerül. Személy szerint Peter (Michael Shannon), aki elég titokzatosnak tűnik. Nincs hol aludnia, így Agnes beereszti a kanapéra. Majd ahogy kezdenek összemelegedni egyre furcsább és furcsább dolgok kezdenek történni. Közben megjelenik Jerry is, Peter kezd még érdekesebbé válni, Agnes pedig már nem tudja hol áll a feje.

A lényegre térve. Horror film gyanánt várná az ember, hogy az elején kicsit megizzasztanak, hogy odaszögezzenek a székbe, vagy valami ilyesmi. Itt távolról sincs szó ilyesmiről. Az első fél órából se szűrtem le sok értelmet, de Peter megjelenése után ezt képesek még tovább fokozni. Peter barátunk és Agnes mindenféle agyament dologról kezd társalogni, ami meg kell, hogy mondjam amellett, hogy nagyon unalmasak, totál értelmetlenek is. Ekkor már kb. egy kerek óra lepörgött a filmből, és még nem, hogy nem történt semmi, de érteni se lehet sok mindent.

Ha már eddig kibírtuk ne adjuk fel, ugyanis elérkezik a vízválasztó pillanat. Megjelennek az állítólagos bogarak, (mert, hogy a film alatt egy sejtelmes villanást sem kapunk arról, hogy tényleg vannak, az is biztos) amik az ágyon garázdálkodva telepedtek meg Peter, majd Agnes testében. Ezután picit kezd beindulni a dolog, de azért sokra ne számítsunk. Peter kezd totál begolyózni és mindenféle elméleteket kreál a bogarak kilétét illetően, majd egy kis megváltó vérengzés után Agnes számára is nyilvánvalóvá válik, hogy bizony ők a világösszeesküvés áldozatai.

Értékelés

Abszolút érthetetlen a cselekmény és a film nagy része dögunalom. Ez a film borzasztó gyenge lett. Miközben Peter az elméleteit magyarázta azon gondolkodtam, hogy ennek mi köze a horrorhoz, mert ugye így van megjelölve a film. Összességében azt tudom mondani, hogy a trailer mindent tartalmaz, a film meg úgy 4/10, de halványan.

Captivity

Újabb borzalmas Fűrész-klón eljövetelének lehetünk tanúi, ha megtekintjük Roland Joffé Captivity című filmjét. A Thr3e után már meg sem lepődöm, hogy másnak is annyira megtetszett a Fűrész komor világa és újszerű dramaturgiája, hogy azt a saját képére kellett formálnia. A csalódás oka itt azonban elsősorban az, hogy a rendező az a Roland Joffé, aki a nyolcvanas években két kiváló, de anyagi szempontból már kevésbé sikeres filmmel ajándékozott meg bennünket, az egyik A misszió (örök kedvenc, De Niro és Irons óriási alakításával), a másik pedig a vietnámi posztraumák egyik fontos filmje, a Gyilkos mezők. De ez a francia rendező jegyzi még például A skarlát betűt vagy a Vatelt is, ami mellesleg az ezt megelőző filmje, tehát Joffé hét év szünet után ült vissza a rendezői székbe. Ezek alapján már bizony bőven volt okunk a bizakodásra, és amikor aztán kijöttek a durva és kegyetlen poszterek - amelyekről, illetve az azok körüli botrányokról rockatansky blogger kollega be is számolt azon nyomban lelkesen - már mindenki elégedett dőlt hátra kezében a hűs moyitóval, hogy most végre megkapjuk azt, amire évek óta vágyunk, lesz itt elmebeteg hentelés és szadizás ezerrel, hogy oda se merünk majd nézni.

És akkor ezek után, egy ilyen optimista felvezetés után íme a kész film, amire nehezen találok szavakat, olyan kiábrándítóan borzalmas és főleg idegesítő és fárasztó volt. A szokásos unalmas és egyre inkább idegesítő tucathorror-hangulatra nem is érdemes ezúttal megint sorokat pazarolni, de ha csak ezzel volna a baj. Mert a Captivity esetében már a forgatókönyvvel is nagyon nagy bajok vannak (amit többek között Larry Cohen /Kannibál bébi születik, A fülke/ követett el), egyrészt mert hihetetlenül suta és kínos, a meglepetésnek szánt fordulatok egyáltalán nem működnek, a jellemrajzok és a karakterek szintén olyannyira gázak, hogy sokszor már nevetnem kellett, másrészt pedig a scriptnek semmiféle feszültséget sem sikerült kihoznia sem az alaphelyzetből (fogvatarott és megfigyelt lány a pincében), sem pedig a későbbi cselekményből (nyomozás az eltűnt szupermodell után, szabadulási kísérletek). Tehát se jó történet, se feszültség, de legalább ha gore lenne a filmben, de a plakátok alapján végülis hiába vártam itt a vérátömlesztést meg az élvebelezést, mert ezekből semmi (!) sincs a filmben, egyetlen véres jelenet sem, tehát a poszterek hiába akarták valami durva horrornak beállítani, én akkor sem nevezném annak ezt a filmet. Egyetlen jó pont, hogy a főszereplő csaj, Elisha Cuthbert a filmben valóban szép és csinos, meg az, hogy felbukkan kis időre kedvenc kövér pszicho-arcunk, Pruitt Taylor Vince, és a Deadwoodból megismert Steve is (Michael Harney), de amúgy ez egy nagyon félresikerült film, inkább kerülendő.

Értékelés: 3/10 de csak Cuthbert miatt.

A babagyáros bosszúja

A 2004-es Fűrész című horror az év meglepetése volt a gyengélkedő és sematikus horrorpiacon, óriási sikerén és népszerűségén túl újra divatba hozta a snuff és exploitation jellegű vizuális durvulásokat (Motel, Sziklák szeme stb.). Ezenkívül a Fűrész egy jól megírt, fordulatos forgatókönyvvel dolgozott, kíváncsian vártam tehát a szerzőpáros új filmjét. A felállás most is ugyanaz, mint a Fűrész esetében, Leigh Whannel írta a forgatókönyvet a közös sztori alapján, a filmet pedig James Wan rendezi. De ami a Fűrész esetében összejött nekik, az a Dead Silence-nél már nem annyira.

Pedig a koncepció nem lett volna rossz, vagyis az, hogy új filmjükben a negyvenes-ötvenes évek horrorfilmjeinek világát idézik meg, különös tekintettel a hasbeszélős bábukat szerepeltető filmekre (pl.: Dead of Night). A film eleji régi Universal logó anakronisztikus átvétele azonban inkább csak Tarantinós modorosságnak tűnik, nem beszélve arról, hogy az egész film hangulata ugyanolyan kiábrándítóan műanyagízű, mint a legtöbb mostanában készült tucathorroré. A történet természetesen szintén tele van olyan klisékkel (kollektív közösségi bűn, bosszú, a bolond nő tudja csak és meri kimondani az igazságot stb.), amiket sem a forgatókönyv, sem a megvalósítás nem képes hatástalanítani. A történet pedig, ezen is túllépve, egyszerűen buta és banális, a gyilkos bábu és az azutáni nyomozás, amelyet Jim Lipton (Donnie Whalberg) nyomozó vezet, szerintem nevetséges. A véres jelenetek (szétszabdalt, kivágott nyelvű áldozatok arcai) sem okoznak nehéz pillanatokat, de a tipikus vágás és filmzene végleg elvették a kedvemet ettől a filmtől. A zárlat pedig (amikor fény derül a teljes igazságra) ugyanabban a stílusban készült, mint a Fűrész vége, sőt, még a zene is hasonlította a Fűrészére, egy patront szerintem csak egyszer érdemes ellőni, nem értem, miért nem találtak ki valami mást.

Szóval összességében semmi kiemelkedőt sem találtam a Dead Silence-ben, lehet, hogy az unrated verzió valamivel több ínyencséggel kecsegtet, ez a film azonban így nem több egy átlagos popcorn-horrornál, amit jövőre ilyenkorra már bőven jobb elfelejteni. Ettől függetlenül egyszer meg lehet nézni, mivel szórakoztató, persze csak a multiplex-feeling garantált, ennél többet senki se várjon ettől a filmtől.

Piratenmassaker

Nem is tudom érdemes-e egy ilyen amatőr trash filmről írni. Mivel jót nem tudok szólni róla, így lehet csak elveszem azok kedvét akik esetleg megnéznék a filmet. De bármennyire is gagyik, ezek az amatőr filmesek által készített „szemét” filmek, mégis van bennük valami, amiért nem érzed az időt amit rászánsz feleslegesnek. Megvan a maguk varázsa, és ha kellőképpen letudunk a szintjükre alacsonyodni, akár még szórakoztatóak is lehetnek.
A Horrorfreak Sub-project és beteges trash film szeretetem miatt merültem bele a Német amatőr horrorok legsötétebb bugyraiba, és amit ott találtam, az nagyon tetszett. Pár filmet sikerült beszerezni, és el is kezdtem ezek magyarra fordítását.
És itt jön képbe a Piratenmassaker, magyarul Kalózmészárlás. A rendező Jochen Taubert. Biztos vagyok benne, hogy a név senkinek nem mond semmit, még Németországban sem. A germán fickó három filmmel büszkélkedhet az IMDB adatbázisa szerint, mindhárom értékelése minimális, és nagyon a béka segge alatt vannak, de ez senkit ne riasszon el tőlük.



A Kalózmészárlás történetéről nehéz beszélni. Ugyanis az nincs neki. Pedig a nyitójelenet még jól sikerült. Temető, egy sötét ruhás alak, sejtelmes zene. Innentől pedig romlik a helyzet. Egy hajó, és az utasai kikötnek egy szigeten. A szereplők szétszélednek, és elkezdődik a „Massaker”. A kapitány egyik utasát egy elrejtett kincsről faggatja. A titokzatos férfi begorombul, és hívja az embereit. Hirtelen fekete ruhás alakok bukkannak fel mindenhol. Maszk takarja arcukat, félelmetesek, kegyetlenek, és vérre szomjaznak. Hiába használom a feszültség keltés jelzőit, nevetnem kell, mert mindezt lehet a Direktor Úr így képzelte, a megvalósítása véletlenül sem sikerült. Tehát a több részre szakadt csapat szétszéled az erdőben. Van aki túlélni próbál, van aki a kincset keresi. A fekete ruhás kannibálok pedig egyesével vonják ki őket a forgalomból. A befejezés nem éppen Happy end, de a zárójelenet feliratában egy igazi bölcsességet olvashatunk, ami a film tanulságát hordozza magában, mert ilyen is van ám neki.



Amatőr filmmel van dolgunk, színészi képességekről ne is beszéljünk. Erőltetett párbeszédek, semmitmondó arckifejezések, idióta mozgás, és sok egyéb nevetséges dolog van a filmben. A legidegesítőbb viszont az, hogy spórolás miatt, egy-két jelenetet többször is beleraktak a filmbe. Egy nagy büdös feketepont ezért! Kis utána olvasás után kiderült, hogy a költségvetés átszámítva 50 ezer forintnak megfelelő Euro volt, ami igen karcsú, de ez még nem jogosítja fel a készítőket, hogy mondjuk 30 másodpercnyi jelenetet, ugyanabban a filmben többször is elhelyezzenek. A vágás megint csak egy nagy mínusz. Csak, hogy példát is mondjak, kalózbácsi fegyvert tart a gonoszra, és lő! Két másodpercig még mutatják a kitartott puskát, majd vágás, gonosz fickó áll, két másodperc, és ordítva összeesik. Megszámlálhatatlanul sok ilyen pocsék jelenet van. Néha vicces, de legtöbbször fájóan szemet szúró.
Ami nekem fontos egy trash filmben, az a kegyetlen, brutális, vértől tocsogó gore jelenetek minél gyakoribb felbukkanása. Ebből a szempontból is csalódnom kellett. A szereplők a szétrágott vérkapszulával jól bánnak, de ez édeskevés. A belsőségek, a fejlevágás, és a többi szaftosabb jelenet nagyon gyenge lett. Pedig lett volna kitől tanulni, mert láttunk már jó német horrort. Elég csak a Violent Shit filmeket említeni.



A filmzenéért sem senki rohanni a boltokba. Rövid, ismétlődő, és ráadásul idegesítő dallamok és kemény angol szövegű, de német bandák által játszott rock dalok váltogatják egymást. A keverés borzasztó, néha nem igazán sikerül a zenét lehallgatni beszéd közben, vagy épp a mondat közepére jön össze a halkítás.
Pirotechnikai effektek is láthatóak, de egyik sem haladja meg egy gyerek szülinapi zsúr tűzijátékának a színvonalát. Ahogy visszaolvasom a soraim, azt látom nem is mondtam semmi pozitív dolgot a filmről. Ki fogja ezek után megnézni a Piratenmassaker-t? Bármennyire is rossz a film, tudom ajánlani. Tudom ajánlani azoknak akik beleuntak a hollywoodi, vérnélküli, ijesztgetni akaró sablonhorrorokba. Akik szeretik látni, hogy néhány tehetségtelen , de mégis lelkes amatőr filmes mit képes minimális pénzből összehozni. Tény, hogy a műfajon belül ezerszer jobb filmek vannak. Valószínűleg én sem fogom többször előhalászni ezt a filmet, de mégsem érzem azt, hogy kérem vissza azt a 80 percet, amit ez a rettenet elvett az életemből.

Just Before Dawn

Az 1981-es Just Before Dawn című film számomra kellemes meglepetés volt. A b-horrorok hetvenes években indult korántsem tehetségtelen rendezője, Jeff Lieberman (Blue Sunshine, Squirm, Remote Control) egészen színvonalas munkát hozott össze a szubzsáner keretein belül: a Just Before Dawn ugyanis elsősorban egy klasszikus slasher-variáció.

Persze más miatt sokkal érdekesebb ez a film, Lieberman ugyanis talán a legjobb survivor-horrort hozta össze, és talán elsőként – tudom, óvatosan kell bánni az ilyesfajta kijelentésekkel - fektette le az erdőben eltévedő majd szép lassan fogyatkozó fiatalok borzalmas haláltúrájának alapvető kliséit. (És ezt nyúlta le aztán szépen az amúgy szintén nem tehetségtelen Rob Schmidt - érdemes összehasonlítani ezt a filmet a szerintem egészen jól sikerült Wrong Turn-nel, a hasonlóság és a két film közötti szoros kapcsolat több, mint szembetűnő.)

Lieberman filmjének erényei talán éppen a nagy költségvetés hiányából fakadnak: a fenyegetettség érzetét és az egyre nyomasztóbbá váló atmoszférát igen pontosan és hatásosan teremti meg különböző minimalista és költségkímélő eszközökkel: sokat bíz az ügyes operatőri munkára vagy a visszatérő – valóban kísérteties - zenei motívumra.

Szerintem fontos még kiemelni azt is, hogy a film a félelem forrását – ebből a szempontból rokonítható az 1977-es The Hills Have Eyes-szal - az emberi degenerációban és a pszichés sérültségben jelöli ki, és milyen jól teszi. Mert ebben a filmben sincsenek démonok, sem szörnyek, csak két kövér és sérült férfi, akikről nem sokat tudunk meg, és talán éppen ezért sokkal hatásosabbak, mint bármiféle természetfeletti jelenség. Persze emiatt a Just Before Dawn-t bizonyos értelemben földhöz ragadtnak, ügyetlennek, vagy netán bénának is nevezhetnénk, de szerintem pontosan ez az, ami - végső soron – igazán hihetővé és emberközelivé teszi a film nyújtotta élményt.

Értékelés: 7/10

(A filmben amúgy mellékszerepel az Oscar-díjas George Kennedy is. Lieberman pedig a mai napig rendez, legutóbbi horrorfilmje 2004-ben készült el, melynek címe: Satan's Little Helper. Erről egyelőre semmit sem hallottam, de ha netán valaki látta volna, az feltétlen kommenteljen. Elvégre párbeszédet is szeretnénk kialakítani veletek...)

Contamination

Egy kávészállító szellemhajóra bukkannak a New York-i kikötőben. A legénységnek nyoma veszett, a dobozokban pedig kávé helyett idegen lények focilabda méretű, zöld tojásait találja meg a rendőrség különleges egysége, amelyek hő hatására hirtelen szétrobbannak, halálosan maró savas folyadékot spriccelve a közelben állókra. Később aztán kiderül, hogy a tojásokat valójában a Mars-expedicíó során hozták a földre, ám nem sokkal a visszatérés után az egyik asztronauta meghalt, a másik pedig egyszerűen megzavarodott. A rendőrség tehetetlen, a szálak egy óriási dél-amerikai kávéültetvényhez vezetnek...

Luigi Cozzi (1947-) 1980-as Contamination című filmje tűrhető b-horror, kellemes eurotrash, a gore-jelenetek kellőképpen véresek és gusztustalanok, a látványeffektusok megvalósítása pedig megmosolyogtatóan ügyetlen, bár tegyük azért hozzá, hogy a mellkasrobbantások még így is elég impozánsak. A sztori talán túl hosszadalmas és nehézkes, az elnyújtott krimi-szál (a tulajdonképpeni nyomozás) pedig a film középső nagy részét eléggé fárasztóvá teszi. A hangulatos bevezető epizód, ami a szellemhajón történteket meséli el és a film végi leszámolás a nyálkás monszterrel a Contamination emlékezetes pillanatai, mondhatnám erényei, azt is figyelembe véve, hogy Cozzi - aki mellesleg Lewis Coates álnéven jegyzi a filmet - pofátlanul nyúlja az Alien (1979) korszakos vizuális és tematikus vívmányait (maró sav, tojások, idegen űrhajó belseje stb.) a film közepén lévő flashbackben, ami azt meséli el, hogyan találták meg az űrhajósok a tojásokat a Marson.

A Contamination egy közepes Alien-klón, néhány valóban emlékezetes pillanattal, az imdb szerint kult-favorit, de ezzel azért vitatkoznék (meg video nasty is - ez már sokkal jobban tetszik), mert a nagy részét még így is végigunatkoztam, talán mert túl kevés az enyhet adó splatter, szóval szerintem egyezzünk most ki egy 5/10-ben.

A horror mesterei - 1. évad

Fred Madison új és kíméletlen kritikája A horror mesterei című sorozat első évadjáról ide kattintva olvasható.

Nemes Z. Márió: A gépész

Váratlanul a Puskinban találom magam. Nincsen átmenet. Amarcord terem. A hangulat nagyon diszkrét, de mintha valaki lassan kopogna a plafonon mögött. A mozi előtt kólával gyorsítottam, mégsem tudtam szintre kerülni. Hoznom kellett volna csapágyakat ehhez a filmhez, de üres volt otthon a szerszámosláda. Régóta vártam ezt a filmet. Az esztergályos nem ismer kegyelmet. Lassítok. Mivel állunk szemben? Brad Anderson korábbi filmjeit nem ismerem, viszont Scott Kosar script-writer jegyzi a Texasi láncfűrészes mészárlás remake-jének forgatókönyvét, amit profi, de konvencionális munkának tartok. Itt is hasonló a helyzet. A film feszes és intelligens thriller szeretne, míg az eredmény okos, de renyhe.

Elolvasom »

Shutter

A Mezsgye végigkínlódása után kaptam kedvet ehhez a 2004-es thaiföldi horrorhoz, aminek megtekintése után még nyilvánvalóbbá vált az a meggyőződésem, hogy az amerikai barbie-horror – részeredmények és félsikerek ide vagy oda - végleg elveszítette az immár évek óta tartó csatát a távol-keleti rémisztgetős filmekkel szemben.

Pedig a Shutter első ránézésre semmiben sem különbözik a többi távol-keleti társától. Egy szokványos kísértethistória, kellő mennyiségű magánéleti dramatikával hígítva, ami sajnos tovább lassítja a már amúgy is elég lassúcska filmtempót. Ráadásul ebben a filmben sokkal inkább a titkok, a rejtegetni és/vagy feledni próbált emlékek, illetve az egykori érzelmi kötődések játsszák a főszerepet, a különböző természetfeletti jelenségek és a kísértetjárás mintha csak mellékes és kényszerű kellékei volnának a párkapcsolatra fókuszáló filmnek.

Ez jól mutatna a főoldalon !

Elolvasom »

Wostry Ferenc: Non Ho Sonno

Az európai horrorfilm halott. Ugyanakkor Udo Kier szerint “az európai horrorfilm örök”. Maradjunk annyiban (ötven százalék Kier, ötven százalék Wostry), hogy az európai horrorfilm tetszhalott. Mert hiszen poszt-rigor mortis rángatózik. Spanyolországban Amenábar dolgozik serényen az újraélesztésen, az utóbbi időben (The Others) az amerikaiak koproduktív segédletével. A franciák most éppen a több száz filmet életművében tudható - és számomra legkedvesebb - Jesus “Jess” Francóért vannak oda, pumpálják a lóvét bele rendesen, és az egyre inkább a Télapóra hasonlító, újból aktív aggastyán, ex-pornósztár nejével, a szenzációs Lina Romayval sorra forgat alacsony költségvetésű szoftszex-véres fantazmagóriákat. A németek egyetlen komolyabb reménysége, Jörg Buttgereit (Nekromantik 1 & 2, Das Todesking, Schramm) lassan tíz éve, hogy nem készített filmet: elege lett a korlátozott anyagiak által reákényszerített kompromisszumokból, és több interjúban is megfogadta, hogy csak számára is elfogadható költségvetéssel a háta mögött hajlandó megint rendezni. Néhány évvel korábban szó volt róla, hogy Hans Rudi Giger ötletei alapján új filmbe fog, ám ez német-svájci hamvába holt.

Elolvasom »

Orosdy Dániel: Alligátor

Ha akad olyan városi legenda, amelyet a pécsi óvodások is jól ismertek a nyolcvanas évek derekán, akkor az a kiskorában klotyón lehúzott, majd csatornában felnövő és városban garázdálkodni kezdő óriáskrokodil története. Legtöbbünknek kétsége sem volt felőle, hogy ez az agymenés valóság, és a nagyvárosi csatornákban nagyra nőtt hüllők szedik áldozataikat. Akkoriban mindenki felváltva volt Jedi és ninja (a német VHS-eknek köszönhetően szigorúan „nínnyá”), Mark Hamill sztárnak számított (pont 3 filmjét ismertük, de azok híresek és jók voltak), az Alligátorról pedig minimum mint korszakalkotó alapműről értekeztünk.

Elolvasom »

Session 9

Az utóbbi időben sajnos elég kevés olyan horrorfilmet láttam, ami az esztelen és öncélú belezések és a különböző, agyonhasznált és rohadtul idegesítő operatőri megoldások, például a fékeveszett kamerarángatás vagy az utólagosan beillesztett zavaró effektek és össze-vissza vágások (hogy érthetőbb legyen mire gondolok, lásd például A halál alagútja című borzadályt vagy Tobe „texasi” Hooper első évadbeli Masters of Horror-epizódját) helyett képes volna bármiféle olyan egyszerre élő és nyomasztó atmoszférát teremteni, amitől az embernek – mielőtt még bármi véres vagy nyugtalanító történne – rögtön feláll a szőr a hátán. A kevés kivételek közé tartozik az indiai M. Night Shyamalan vagy a spanyol Jaumé Balagueró, akiknek azért nem kevés érzéke van az atmoszférateremtéshez, de ebben a vonulatban véleményem szerint az ezredforduló óta a legjobb eredményt a chilei Alejandro Amenábar érte el, az ő eddigi egyetlen kiruccanása a horror világába (Más világ) ugyanis példaértékű és hibátlan tisztelegés a gótikus horror és a kísértetfilmek feltámaszthatatlannak hitt műfaja előtt.

Elolvasom »